Unokák nélkül

Szép történet régióm természetvédelmi hírleveléből:

Gomba helyett orchidea
A tíz éves, magyarszéki Gyurisán Dánielnek szokatlan hobbija van. Szenvedélyesen keresi, kutatja a természet értékeit, különösen a védett növényfajokat. És nem csak kutatja, hanem ismeri is őket. Így történhetett meg a közelmúltban, hogy édesapjával gombászás közben, falujuk közelében csodálatos dologra bukkant. Felfedezett egy nagyon ritka, fokozottan védett orchidea-faj, a méhbangó apró állományát. E közelről a trópusi fajtársaira hasonlító virágú növény rovarutánzó mézajkával csalogatja magához a méheket, darazsakat virágainak megporzása érdekében.
A felfedezés rendkívül fontos a populáció megvédése szempontjából, ugyanis a terület kaszálásának folytatása, de a növények környezetében annak megfelelő időpontja is elengedhetetlen a fennmaradás szempontjából. A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság szakembereinek információja szerint a rét tulajdonosa kész együttműködni e ritkaság megőrzésében, a méhbangók kedvező életfeltételeinek biztosításában.
A nemzeti park igazgatóság ajándékkal kedveskedett a kis felfedezőnek, de valószínűleg számára sokkal többet jelent a tudat, hogy közreműködhetett egy féltett ritkaság megőrzésében.
Koromnál fogva fentiek olvastán saját unokáim jutottak eszembe. Milyen boldog lennék, ha valami hasonló velünk történhetne meg! De legalább erről a mesés történetről velük beszélgethetnék. Ám még arról is leteszek, hogy levélben elküldjem nekik. Mostanában elérte a nullát az aszimptotikusan zéróhoz tartó görbe, ami kapcsolatunk intenzitását rajzolja ki.
Néhány rokonunk, barátunk, jó ismerősünk utódok nélkül maradt. Nincs gyermek, vagy ha az még csak akadt egy, kettő, de unoka már nem akar jönni. Szántam őket, bár ezt az érzést eszemmel mélyen méltánytalannak kell tartsam, hiszen a sorsnak nem feladata, hogy igazságos legyen. A világot a véletlen logikája vezérli – ebből is csak a gondviselés hiányának törvénye következtethető ki.
Nekem gyerekből, unokából nincs nagy hiány, virtuális fegyvereim hordozója halálom után megadatott – volna!
És itt jön az én nagy panaszom, pusztába kiáltott szavam.
Szétszóródtunk!
LE SE SZARNAK!
Kifelé egyébként úgy tűnhet, minden a legnagyobb rendben. Marketing szempontból párommal tökéletes együttesnek látszunk. Így is teszünk. Ami keserít, azzal az emberek nem szoktak nyilvánosság elé állni. Én azonban nem vagyok átlagember, nem hallgatom el: tökéletlen helyzetbe, zátonyra futott hajóm.
Pedig mióta eszemet tudom, készültem erre. Előttem lebegett mindig elődeim generációinak minden tévedése, hibája, amivel elidegenedtek, anakronisztikussá tették magukat. Most ezekbe a részletekbe nem akarok mélyebben belemenni, valójában nehéz szaktudományos feladat volna az elemzés, amire nem vagyok hivatott. Azt hiszem nem is szükséges bonyolítani a dolgot, mert leszögezhetem: objektíve IDE vezet a generációk sorsa. És ha ez törvényszerű, mint Newton almájának nehézségi ereje, abba is hagyhatom a kesergést, nem? Mai felismerésem tehát:
Ha van gyereked, unokád, ha nincs, öreg korodra minden képen egyedül maradsz!
(Záradéknak lejegyzem, nem mérlegeltem, milyen hatást váltana ki jelenleg kiskorú unokámban fenti post-om. Feltehetően nem akad rá, különben sem értené, mi a fenét szőröz a papa.)