Unokák nélkül

Szép történet régióm természetvédelmi hírleveléből:

Gomba helyett orchidea
A tíz éves, magyarszéki Gyurisán Dánielnek szokatlan hobbija van. Szenvedélyesen keresi, kutatja a természet értékeit, különösen a védett növényfajokat. És nem csak kutatja, hanem ismeri is őket. Így történhetett meg a közelmúltban, hogy édesapjával gombászás közben, falujuk közelében csodálatos dologra bukkant. Felfedezett egy nagyon ritka, fokozottan védett orchidea-faj, a méhbangó apró állományát. E közelről a trópusi fajtársaira hasonlító virágú növény rovarutánzó mézajkával csalogatja magához a méheket, darazsakat virágainak megporzása érdekében.
A felfedezés rendkívül fontos a populáció megvédése szempontjából, ugyanis a terület kaszálásának folytatása, de a növények környezetében annak megfelelő időpontja is elengedhetetlen a fennmaradás szempontjából. A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság szakembereinek információja szerint a rét tulajdonosa kész együttműködni e ritkaság megőrzésében, a méhbangók kedvező életfeltételeinek biztosításában.
A nemzeti park igazgatóság ajándékkal kedveskedett a kis felfedezőnek, de valószínűleg számára sokkal többet jelent a tudat, hogy közreműködhetett egy féltett ritkaság megőrzésében.
Koromnál fogva fentiek olvastán saját unokáim jutottak eszembe. Milyen boldog lennék, ha valami hasonló velünk történhetne meg! De legalább erről a mesés történetről velük beszélgethetnék. Ám még arról is leteszek, hogy levélben elküldjem nekik. Mostanában elérte a nullát az aszimptotikusan zéróhoz tartó görbe, ami kapcsolatunk intenzitását rajzolja ki.
Néhány rokonunk, barátunk, jó ismerősünk utódok nélkül maradt. Nincs gyermek, vagy ha az még csak akadt egy, kettő, de unoka már nem akar jönni. Szántam őket, bár ezt az érzést eszemmel mélyen méltánytalannak kell tartsam, hiszen a sorsnak nem feladata, hogy igazságos legyen. A világot a véletlen logikája vezérli – ebből is csak a gondviselés hiányának törvénye következtethető ki.
Nekem gyerekből, unokából nincs nagy hiány, virtuális fegyvereim hordozója halálom után megadatott – volna!
És itt jön az én nagy panaszom, pusztába kiáltott szavam.
Szétszóródtunk!
LE SE SZARNAK!
Kifelé egyébként úgy tűnhet, minden a legnagyobb rendben. Marketing szempontból párommal tökéletes együttesnek látszunk. Így is teszünk. Ami keserít, azzal az emberek nem szoktak nyilvánosság elé állni. Én azonban nem vagyok átlagember, nem hallgatom el: tökéletlen helyzetbe, zátonyra futott hajóm.
Pedig mióta eszemet tudom, készültem erre. Előttem lebegett mindig elődeim generációinak minden tévedése, hibája, amivel elidegenedtek, anakronisztikussá tették magukat. Most ezekbe a részletekbe nem akarok mélyebben belemenni, valójában nehéz szaktudományos feladat volna az elemzés, amire nem vagyok hivatott. Azt hiszem nem is szükséges bonyolítani a dolgot, mert leszögezhetem: objektíve IDE vezet a generációk sorsa. És ha ez törvényszerű, mint Newton almájának nehézségi ereje, abba is hagyhatom a kesergést, nem? Mai felismerésem tehát:
Ha van gyereked, unokád, ha nincs, öreg korodra minden képen egyedül maradsz!
(Záradéknak lejegyzem, nem mérlegeltem, milyen hatást váltana ki jelenleg kiskorú unokámban fenti post-om. Feltehetően nem akad rá, különben sem értené, mi a fenét szőröz a papa.)

Élményanyag

Körülményeim romlanak, hiszen öregszem. De nekem ne dumáljon senki, hogy autó nélkül jól lehet élni! Ma is itthon hagytam a kocsit, busszal indultam be a városba, aztán mit tapasztaltam? Ezt akarom most magamból kiírni.
A fél nyolcas busszal be, a tíz órással haza – ez volt az elképzelés. De már kilencre végeztem hétköznapi dolgommal, ami egy patika, majd a tesco meglátogatása volt. Utána egészen odáig jól mentek a dolgok, hogy az áruház előtt találtam egy kellemes facsoportot – négy laza árnyékú Gleditsia triacanthos - alá figyelmes térrendező padokat telepített. Egy órát rádiózni fogok itt, gondoltam. Ám egyetlen rádiócsatornám, ahol általában értelmes szövegelés hangzik, ami mellett jól telik az idő, most kiábrándító tényekről számolt be. E tudósítások szerint megoldhatatlannak bizonyuló társadalmi problémába ütköztünk, a korábban leküzdött tuberkulózis ismét felütötte a fejét. Nem mondja ki a műsor, mert cigányozni nyilvánosan nem szabad, de e nélkül is nyilvánvaló, hogy a Borsodban csúcsosodó jelenség társadalmi táptalaja az a bizonyos kisebbség. Én ezt csak sejtem, de biztos vagyok benne, az új tüdőbajosok túlnyomó többsége nem született Jobbikos. Romák ezek, akikkel nem lehet mit kezdeni ebben az ügyben sem. Nem lehet rávenni őket arra, hogy önkéntesen, rendszeresen eljárjanak tüdőszűrésre, vagy ha megbetegedtek, vessék alá magukat a gyógykezelésnek. Nem teszik. A kórházban hamar megunják a banánt, lelépnek, és köpetükkel tuberkulózis terjesztésben serénykednek. Ezt a baktériumot nem iskolázott széplelkek terjesztik, hanem köpködő szokást gyakorló, emberszabású véglények. Az is baj, hogy aki ezt a tényt kiejti a száján, a társadalom képmutatóbbik fele rasszistának kiáltja ki. A modern butaságnak ez az egyik csökönyös megnyilvánulási formája, ellene oly annyira nincs ellenszer, mint a vírusok ellen sem. Én arra, aki vérbajt, tüdőbajt, egyéb randa fertőző betegséget hanyagságból szanaszét hordoz, nagyon dühös vagyok!
Nem akarom kevés számú olvasóm hangulatát rontani, eddig is csak kedélyem pillanatnyi mélypontjának megokolására tettem. Az emberi lét mélyrétegei határtalanok. Erős a gyanúm, más téren sem véletlen jelenségek zajlanak most ott BAZ megyében: az árvizek. A megyében, és felette, a vízgyűjtő szlovák területein úgyszintén, már nincs erdő, éjszaka zseblámpás csapatok hazahordták. Megélhetési erdőgazdálkodás folyik ott. Az esedékes bővizű esztendő így aztán árvizekről szól, a hírszerkesztők legnagyobb örömére. Erős a gyanúm továbbá, a kitelepítés is elsősorban lehetetlen kultúrájú embereket súlyt, akik az állatnál is butábbak. Az ugyanis vízjárta helyre tömegesen soha nem települ. Meg a papok sem. A templomokat – érdekes módon – nem szokta elönteni víz, mert jól felfogott érdekből csakis kiemelkedésre építik azokat. Vagy ha már az aljba csinál magának házat valaki, legalább mérje fel, az mivel jár! Árok, töltés költséges létesítésével, gondos fenntartásával sok száraz évek ellenére! EZT nem (sem) tudja a cigány. Meg a buta magyar sem persze, de abból azért szignifikánsan kevesebb van, ezért maradhatunk ösztönös benyomásainknál. A cigány az, aki nem ülteti a cseresznyét, hanem megszedi másét. Ezt a tényt még nem tudta senki jogvédő meggyőzően cáfolni. Bármennyire igyekszem lojálisan elfogadni a hivatalos felfogást, amely szerint a cigánysággal nekünk jobban kéne bánnunk, amikor legutóbb az erdőben letértem az ösvényről, hogy vadvirágok után nézzek, ehelyett egy nagyon nem oda illő, hosszában felvágott szürke műanyag csőbe botlottam. Bizony, bizony lelki szemeim előtt megint csak egy cigány alak jelent meg. Az a kis rohadék kábelt lopott, és az erdőbe vitte, zavartalan helyen szétfejteni, hogy a színesfémet eladja.
A háborgó gondolatokból kizökkent, amikor egy fiú jön takarítani. Bevásárlókocsit tolt maga előtt, ami most szoc-reál stílusban más, de ugyancsak célszerű feladatra lényegült át. A padok körül balkáni díszlet: az egyiken szotyoláztak, amott műanyag palackok, zacskók. Szolid, többségi fiatalember ő, a tesco-nál talán környezetvédelmi szerviz asszisztensnek hívják. Vélhetően nem találta jó helynek az iskolapadot, viszont úgy tarthatja, segélyből csak nyomorogni lehet. Komótosan, tisztességesen ellátta munkáját. Az egyik fa ágai között otthagyta a félig kiürült üdítős palackot - apró jele a figyelmességnek. Lám, ebben az alantasnak számító munkakörben is adódik lehetőség, hogy a dolgozó egyéni, emberi döntéseket hozzon.
Nem sokkal később a sok terhes gondolatból elegem lett, kivettem fülemből a rádió fülhallgató dugót. Ennél még az főút zaja is elviselhetőbb. Felálltam, elindulok a buszhoz. És akkor földbe gyökereztem! A padon, ahol negyedórája sincs, hogy rendet tett a fiú, tőlem mindössze 3-4 méterre, máris egy frissen kiürült savanyúcukorkás zacskó, és egy használt papír zsebkendő éktelenkedik.
Pár percig tartott a rend a világban.